Zsuppán András megnyitóbeszéde

Az 1990-es évek végén szüleim – a vidéki élet és különösen az egykori paraszti kultúra iránt nosztalgiát érző, saját kertre vágyó budapesti értelmiségiek – vettek egy hétvégi házat Piliscséven, a fővárosról körülbelül 35 km-re. Csév akkoriban és most is az agglomeráció és az igazi vidék határán állt: kicsit messze már ahhoz, hogy egyértelműen alvótelepülésnek lehessen mondani, de túl közel, hogy valódi falunak nevezzük.

A község központjában, V-alakú útkereszteződésben, nagy, lapos, sivár épület állt, amilyen szinte minden magyar faluban szokott lenni. Rácsozott ablakokkal fordult az utca felé, rácsozott fémajtón lehetett belépni. Az ajtó fölött egy 70-es évekbeli „Vendéglő” felirat díszelgett. Városi naivitásunkat mutatja, hogy ezt – egészen az első látogatásig – komolyan vettük, és elcsodálkoztunk rajta: Cséven vendéglő? Megél a faluban? Adnak melegételt?

Nálunk jobban csak a pultos csodálkozott, amikor az utóbbi kérdést hangosan is feltettük. Természetesen nem adtak semmiféle melegételt, az épület kocsma volt: amolyan szövetkezeti kocsma a Kádár-korszakból, szürke metlachipadlóval, lambériázott pulttal, gyér berendezéssel. Nem sokkal később be is zárt, de a község életében nem keletkezett hiány, mert volt ott más kocsma is, egy időben egyszerre négy. Vendéglő ma sincs, bár volt egy hely, ami egy időben próbálkozott fagyasztott pizzával. Nem volt rá igény.

Csév azért messze van azoknak a hevesi falvaknak a szegénységétől, ahol Sivák Zsófia fényképei készültek. Mára nagyrészt jobblétre szenderült kocsmái azonban minden további nélkül szerepelhetnének a sorozatában. Az általunk is csak a megszűnés előtti utolsó pillanatban elcsípett régi szövetkezeti vendéglőtől pár háznyira álló, elég népszerű Josti (most látom csak egy régi fotón, hogy önmeghatározása szerint „gyorsétkezde” – ők is miben bízhattak?), a Nehéz Járom, a Singer Pub („Alapítva 1973”) és a Mónika Pressó (ez az autentikus helyesírása: ss és ó) mostanra talán már mind bezártak, bár mintha a Josti névtelen utódjában tavaly még lett volna némi élet.

Amikor Sivák Zsófia képein egy eltűnő világot dokumentál, ez nemcsak szülőföldje falusi kocsmáira igaz, hanem egy lélekszámban gyarapodó agglomerációs településre is. Klaus Pichlertől tudjuk: a bécsi talponállóknak, pincekocsmáknak ugyanez a sorsa. Fotóin meglepően otthonos helyeket látunk, a leharcolt bútorok, a világító falidobozos sörreklámok, a márványmintás PVC-bevonatú pultok lehetnének Heves megyében, Cséven, vagy a szintén eltűnőben lévő pesti késdobálókban is. Mint ahogy a berendezésnél nem kevésbé leharcolt emberek is: a sok évtizedes alkoholizmus formálta arcok, a hiányzó fogak, a tetoválások.

Régi vita, hogy (Kelet-)Közép-Európa mettől meddig tart. A második világháború óta, ahogy a vasfüggöny két oldalán az országok fejlődése eltérő irányt vett, inkább a kelet-nyugat felosztás határozza meg a gondolkodásunkat. Bécs nyugat, Magyarország kelet – ám Klaus Pichler és Sivák Zsófia fotóit egymás mellett látva újra értelmet nyer Közép-Európa fogalma is, ráadásul nemcsak a monarchiás romantikában vagy a biedermeier porcelánokban, hanem egy sokkal durvább anyagból gyúrt, hétköznapibb rétegében is az életnek: ezek a kocsmák azok a kocsmák, ezek az emberek azok az emberek.

A legtöbb képen ott van valami, ami hasonlít az egykori csévi „Vendéglő” felirat indokolatlan nagyzolására. Valami, ami régi ambíciókról, elbukott nagy tervekről mesél: kitömött antilopfejek a falon, egy giccses hegyi tájat ábrázoló festmény, egy merész mintázatú függöny, egy márványlapos asztalka. Egyszer volt valaki többet akart: vendéglőt, kávézót, színvonalas találkozóhelyet – aztán az lett, amit a realitás megengedett: kocsma. Kocsma, ahova nagyon régóta nem érdemes már beruházni új falburkolatra, új asztalokra, új pultra, hiszen leszállóágban van, ahogy idősödő vendégeinek élete is lassan araszol a végállomásfelé. Bár Sivák Zsófia fotóin valamivel többen vannak fiatalok…

Nem mondanám, hogy ugyanez a közép-európai szinkronicitás egy az egyben megvan Bödey János falunap- és Reiner Riedler fesztiválfotóin. Összességében az a benyomásom, hogy Riedler Ausztriája nyugatabb nyugat, míg Bödey falunapi eseményeit Sivák Zsófia kocsmáimellett rendezik meg. De közönségük nem azonos: ott vannak rajtuk a falu lakosságából azok is, akik a kocsmába a lábukat se tennék be. Mert amikor elsiratjuk a kocsmákat, talponállókat, késdobálókat mint megszűnő közösségi helyeket, azért ne felejtsük el a másik igazságot sem: az intézmény és törzsvendégei iránti csendes, de határozott megvetést. A „rendes ember kocsmába nem jár” vaskemény falusi ítéletét, amelyben a maiak szigorú déd- és ükanyák véleményében osztoznak.

A falunapok ezért a magyar vidék másik arcát is mutatják: azt a réteget, amelyik helyben maradva élni, boldogulni, gyarapodni akar. Amelyik nem hullajt könnyet a kocsma bezárása miatt, ahova úgysem járt, de azt fontosnak tartja, hogy a szüreti fesztivál, az aratóünnep, a játszótéravatás meg farönkfűrészelő-verseny méltó módon megrendezve. Hogy az olyan legyen, mintha Ausztriában lenne. Mert ebből a perspektívából Ausztria utolérhetetlen álom és ideál, talán nem is a jelen Ausztriája, hanem a soha el nem múló 80-as éveké, amikor a szakadék a két közép-európai ország között a legnagyobb volt.

Ebbe az elképzelt Ausztriába persze sok minden nem fér bele abból sem, amit Reiner Riedlerképein látunk. Mint a rabszolgatartó Déli Konföderáció zászlaja alatt sörözgető Mississippi Country Club Austria Amerika-rajongói, akiknek a motivációit ehhez a különös szimbólumhasználathoz találgatni sem merem, vagy az Erotik-Messe Orgasmus Center belépődíjas zónája előtt sorban álló fiatalemberek. „Végső soron ez a munka az osztrákok lelkiállapotát jeleníti meg” – írja sorozatáról Riedler. „Az osztrák lélek elé tart tükröt”. E térena párhuzam Bődey János fotóival szilárd lábakon áll: az ő fényképei a magyar vidék lelke elé tartanak tükröt. És ha ezzel a szemmel nézem végig újra a sorozatát, úgy látom, van ok optimistának lenni: még mindig van ebben a vidéki társadalomban rengeteg szándék, energia, ambíció és akarat. Ki tudja, mire lesz elegendő, de veszve biztosan nincs még minden.