ENGLISH
Kezdőlap/ Virágvölgyi István köszöntőbeszéde

Virágvölgyi István köszöntőbeszéde

Fotó: Capa Központ

A nekem jobbra lévő két vetítés a hasonlóságról szól. Ha valakinek azt mondtam, hogy Bécsben is vannak olyan rossz hírű kiskocsmák, amilyeneket avidéki magyar falvakból ismerünk, mindenki azt hitte, hogy félrebeszélek. A vasfüggöny évtizedekre kettéválasztotta ezt a két szorosan kapcsolódó országot, ezért ma egy ilyen hasonlóság a legtöbb ember számára elképzelhetetlen. Hiszen sokak fejében Ausztria Nyugat-Európához, Magyarország viszont Kelet-Európához sorolódik. Mégis, ha véletlenül összekeveredtek volna a vetítések összeállításakor a számítógépemen a két fotós fényképei, akkor szinte össze lehetne keverni a helyszíneket.

Persze Sivák Zsófia képei azért Heves megyét, Klaus Pichler fotói pedig azért Bécset ábrázolják, de az mindenképpen közös bennük, hogy az ábrázolt,eltűnőben lévő helyek nem úgy működnek, mint a helyükre érkező kilúgozottan trendi plázás specialtykávézók. Utóbbiak valóban kevésbé problémás vendéglátóhelyek, nem járnak oda zűrös alakok, de nem is kötődik hozzájuk úgy a közönségük, ahogyegy jó kocsma otthon-pótlékot nyújt az oda járóknak. A csúcsra járatott kapitalizmus logikája miatt ún. nem-helynek mondható, azaz a világ bármely pontján ugyanolyan specialty caféknak még akkor sincs igazi karaktere, ha erre a külsőségekben próbálnak is törekedni, hiszen hiányzik mögülük a törzsközönség, egy valódi közösség. Mert ezeknek a helyeknek nincs igazán lelke, elveszik belőlük az élet, a globalizáció egyenfűnyírója tetszetősre, de üresre is formálja őket.

A másik falon viszont több a különbség, bár itt is sok szálon kapcsolódó két sorozatról van szó.Bődey János a magyar falunapok világát fotózza, tehát olyan közösségi eseményeket, amelyeknek legtöbbször egyházi vagy nemzeti tradíciója vanugyan, de egyre uniformizálódó világunkban éppen erősen átformálódnak. Reiner Riedler ehhez képest olyan osztrák fesztiválokat fényképez, amelyek már a globalizáció által felpörgetett fesztiválipar kreálmányai, hagyományok nélküli összejövetelek, mint bodybuilding találkozók, erotikus vásárok vagy például a color run. Mindkét típusú fesztivál megvan a másik országban is: Magyarországon is le lehetne fotózni a Sziget Fesztivált, ami abszolút a fesztiválipar mainstreamje és Ausztriában is megnézhetnénk egy népi krampuszfesztivált. Tehát itt ugyan mást fényképez a két fotós, de mégis mindkettő szól arról, hogy a vallásos és nemzeti karakterek elhalványulásával mivel tudjuk feltölteni a közösségeink ünnepnapjait, hogyan tudjuk megélni az összetartozást.

Ez a kiállítás számomra két fontos üzenetről szól. Egyrészt a nyugat–kelet dichotómia felszámolásáról. Arról, hogy érdemes-e 150 évnyi globalizáció után még ezekben a fekete-fehérkategóriákban gondolkodnunk, közelebb visz-e ez a fajta egybitesség bennünket a mindennapi életünk jobb megéléséhez? A másik üzenet pedig az, hogy nem véletlenül fotózzák gyakran a dokumentarista fényképészek a szegényeket, ugyanis ők, persze sokszor kényszerű egymásra utaltságból és a rossz életkörülményeikből való menekülés miatt, de mindig létrehozzák életszagú közösségeiket és közösségi helyeiket. Ez a kiállítás sok tekintetben egy elhalványuló világ hattyúdala, de érdemes elgondolkodnunk, hogy a kevesek által sajnált,eltűnő balhés kiskocsmák helyét mivel tudjuk helyettesíteni?