Orsós László Jakab megnyitóbeszéde

Egy fotóban az a jó, az a legjobb, az a legemberibb, az a legizgalmasabb, amikor úgy mutatja meg a dolgokat, hogy a néző azonnal felismer valamit a saját emlékeiből. Pontosabban a saját emlékeinek az árnyait ismeri fel.

Emlék. Micsoda billenékeny és érzelmes szó. Pedig nem feltétlenül az. Emlék a tudás, emlékek a tények, emlék a történelem, minden tárgy, amit valaha a kezünkbe vettünk emlék. Emlék a saját testünk és emlék a másoké. A másiké. Emlék a teljes itt töltött időnk. Emlék, ahogy éppen megéljük. Az előző másodperc emlék. Az egész masszív valóság emlék.

De a fotó nem itt időzik el, nem az emlékek tágas és végtelen vizén, hanem még tovább vezet bennünket a saját életünk hullámzó tükörjátékában. Nem az emlékeinket mutatja fel, hanem az emlékeink fénytöréseit. Az emlékeink emlékeit. Olyan rétegeit mozgatja meg a létezésnek, amit ritkán veszünk igénybe. Az emlékei hátországába tereli be a nézőt.

Nézzenek körbe!

A finom mozgású érzelmek, a fájdalmak hajszálrepedései és a boldogság csendjének tartományába vagyunk. A létezés távoli, indirekt zónájába, ami természeténél fogvavisszafojtottabb és elementárisabb, noha alig látható és rejtettebb reakciókat idéz elő bennünk.

A fotós, aki egy közülünk, a köreinkből válik ki, amíg a tárgyára figyel, addig ránk fókuszál. Vagy még inkább: azért figyel a tárgyára, mert ránk fókuszál. Az ismeretlenekre, az emberekre, azokra is, akik soha nem is fogják látni a munkáit. A fotós, amikor dolgozik, rajtunk gondolkozik. A társain. Azon, ami közössé tesz bennünket és nem, ami elválaszt.

Csodálatos, nagyszabású szolgálat. És csendes. És kitartó. És szelíd. És következetes. És örökös. És egyre bölcsebb. Minél több képet készít, annál többet tud rólunk. És egyre többször lep meg bennünket azzal, amit azt hittük nem tudhatna rólunk. De annyit nézett bennünket, hogy megtalál bennünket mindenben. A saját arcunkban felfedezi, hogy kik vagyunk, de leginkább azt, hogy kik nem.

Sylvia Plachy folyton gondolkozik rajtunk és a világon. Nem tehet mást. Ez jutott neki. Ha nála van a kamera, ha nem. Folyton hozzánk beszél. Beszél magában és beszél a képeivel.

Nagyon izgalmas, amit nekünk próbál mondani, mert semmi nincs véglegesítve és lezárva ezekben a munkákban.

Nem azt mondja, hogy mit tud, hanem azt, hogy mit nem.

Plachy nem bölcselkedik, hanem velünk együtt tanakodik azon, hogy kik vagyunk mi a képeink előtt és ki ö a kamerája mögött.

Így aztán a kép, amit lát nem állításokkal vezeti el őt hozzánk, mert nem tudja, hogy mit akar mondani. Inkább arra bízza rá magát, ami felé a saját figyelme, érzékenysége és szinte kaján humorérzéke elindítja őt, és ebben aztán azok követik, akik akarják vagy tudják. Akik értik a humorát és követni akarják a pókháló-szerű érzelmi rendszerét.

Sylvia Plachy egy szelíd teremtés.

Nem az akarat produkálja a fotóit, hanem a kérdései az életről és rólunk. Nagyon barátságos fotós. Sokkal inkább szeret bennünket, mint nem. De talán ne menjünk ennyire messzire: sokkal inkább talál bennünket érdekesnek, mint érdektelennek.

Ezek a képek itt mind részei a saját életünknek. Mégha nem is jártunk soha CrownHeights-ba, ha nem szívtuk egy levegőt Basquiat-tal vagy Borges-el es semmit nem tudunk Syilvia nagyanyjáról.

Mert mindegy honnan indul el a folyamat. Amikor Sylvia Plachy képei elött állunk bennünk érnek véget az elkezdett gesztusok.

Azokban a rejtett tartományokban, az emlékeink mélyizmai között a sírások felszáradt könnyeiben és a hangtalan röhögésekben.

Néhány napja bejöttem ide egy kora este. A képek egy része még a földön volt, sok már a falakon. Térdig jártunk ebben az egészben – térdig jártunk valami nagyon megnyugtató és rendíthetetlen tisztességben. Olyasmiben, aminek most üvöltően hiányában vagyunk, ha innen kilépünk.

Érzik a lassúságát ezeknek a képeknek? Érzik a figyelmességet? Az emberséget? A dísztelen és csendes gesztusokat?

Ha kimennek innen azt hiszem tudom mit fognak gondolni. Azt remélem, hogy tudom. Azt fogják gondolni, hogy ez a lassú, ez a fekete-fehér figyelem radikális most a rengeteg színes gonoszkodás közepén.

Plachy visszavezet magunkhoz ezekkel a képekkel. A gondolkodó, mélázó önmagunkhoz. A rendes emberekhez. Ennél kevés figyelemreméltóbb dolgot ismerek most. Az üvöltő hülyeség közepette összenézni és felismerni a legjobb felünket, igazán nagy dolog.

Kedves Sylvia! Csináljunk forradalmat! Nézzünk egymás szemébe. Legyünk emberek.