Mélyi József megnyitóbeszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Életem felét, leginkább az első felét töltöttem panellakásokban, ha megkérdezik, hová valósi vagyok, elsőre biztos az jut eszembe, hogy kelenföldi. Ismerősek tehát Hernád Géza képei, otthonosak. Tulajdonképpen nagyon jól el tudom azt is képzelni, hogy Hernád Géza lehetne a kelenföldi panelből a régi szomszédom. Fiatalabb nálam majdnem 10 évvel, már épp nem fociztunk együtt a ház előtti betonpályán, de azért ha összefutunk a házunk előtt, megismerem, megismer. Fotós lett belőle; igen, tudom, láttam a képeidet. Ha véletlenül egyszerre járnánk újra Kelenföldön, olyan panelbeszélgetéseket folytatnánk, mint amilyeneket azok, akik tudják a másikról, hogy ő sem téved el a panelrengetegben – bárhol legyen is az a világon. Persze a lakótelepiek nem is mondják azt, hogy panelrengeteg.

​A képeken lakótelepi házak, lakótelepi lakások, lakótelepi bútorok, tárgyak, lakótelepi emberek jelennek meg. Persze, ha jobban belegondolunk, a képeken látható embereket csak az egymás mellé helyezés, a kontextus miatt rendezzük el képzeletünkben egy-egy panellakásban. A képsorozatokból végül is nem sejthetjük, hogy mennyire tartoznak össze a házak és az emberek, mint ahogy az egyes embereket, az egyes lakásokat és az egyes házakat is csak a képzeletünkben fűzhetjük össze. Valahogy úgy működik a képzeletünk, mint George Perec híres, 1978-ban befejezett regénye, az Élet – használati utasítás. A regény egyetlen párizsi épület összes lakójának történeteit tartalmazza; a történetek az időben több mint fél évszázadra is visszanyúlhatnak. De mint kiderül, a regény valamennyi leírása ugyanarra az időpillanatra, egyetlen másodpercre vonatkozik. Mintha a tervező-regényíró a házból nemcsak térbeli, de időbeli metszetet is készített volna.

​Hernád Géza képein ezek a metszetek jelennek meg. Még a házakba, terekbe, arcokba beleírt történetek is valamivel több mint fél évszázadot ölelhetnek fel, azt az időt, amióta például Kelenföld létezik. Bár az elsőként és utolsóként készített fotó között nagyjából egy évtized is lehet, mégis úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, és valamennyi képen ugyanazt a másodpercet látnánk. De hiába ez a relatív egyidejűség, a lakások és az emberek mégsem léteznek egy időben; ez főként a tárgyakból, a ruhákból olvasható le. Képzeletben megpróbáljuk elhelyezni az egyes időrétegeket: mikor került be új tévé a hetvenes évekből megmaradt környezetbe? A tárgyakból kiolvasható-e, hogy az ott lakó ember az élete felét ebben a térben töltötte-e? De leginkább az a kérdés tehető fel, hogy vajon lehetett-e vagy lehet-e a képeken látható emberek számára otthonos ez a környezet? És mit jelenthet az otthonosság egy olyan házban, egy olyan köztérben, amelyet nem terveztek arra, hogy az emberek egész életüket ott éljék le?

​A közelebbi vagy távolabbi múltra úgy tekinthetünk vissza a képeken keresztül, mintha valamilyen ablakon látnánk be. Furcsa a perspektíva megfordítása, hiszen régebben a jellemző lakótelepi lakásképen a háttérben az óriásposztert lehetett látni, amely valamilyen távoli világra nyitott ablakot. Egy trópusi strand, hatalmas hegy töltötte be az egész falat. Most a kiállításon nem az óceáni távlat látszik, hanem a szemközti ház végtelennek tűnő tömbje. ​De nemcsak a múlt, hanem a jövő felől is nézhetjük ezeket a képeket. Elgondolhatjuk, hogyan néznek majd vissza ezekre a fotókra több mint fél évszázad múlva, mondjuk egy olyan korból, amelyben a képen látható házak és emberek már nagyon-nagyon megöregedtek. A házak esetében persze elképzelhető megújulás, de csak Thészeusz hajója nyomán, amelynek példája úgy szól, hogy ha összes alkatrészt, deszkát és evezőt kicserélik, vajon az még mindig Thészeusz hajója lesz-e?

​De persze nem a filozofikus gondolatkísérletek vagy a lakótelepek élettartama miatt érdekesek Hernád Géza fotói, hanem amiatt a látásmód miatt, amely lehetővé teszi, hogy különböző tér- és időmetszeteket lássunk a sorozatba. Számomra leginkább egy híres német fotós, Michael Schmidt képfelfogásával tűnik rokoníthatónak ez a szemléletmód. Schmidt a hetvenes-nyolcvanas években készült nyugat-berlini fekete-fehér képein rögzítette a lakótelepeket, a házakat, a lakásokat és lakóikat. (Most persze nehéz úgy rokonságról beszélni, hogy nem mutatom meg Michael Schmidt képeit, ezért inkább csak későbbi internetes összevetésre ajánlom ezt a párhuzamot, és nézzük inkább Hernád Géza képeit.) A fotókon – mint ahogy Michael Schmidt képein – nincs nyoma a szentimentalizmusnak. Nincs benne társadalomkritika, nincs szánalom, nincs nosztalgia. A nincs azért hangsúlyos, mert Hernád Géza képein mindez letisztulást jelent. Képhámozást, ha van ilyen szó. A tisztítás, hámozás vagy hántás során azért nem tűnik el a kép, mert Hernád bízik benne, hogy a végén a kép önmagáért beszél. Bízik a fotográfiában – ez elsőre elég laposan hangzik, de valójában nagyon fontos. Bízik abban, hogy megfelelő szemlélettel a kép önmagától is absztrahálódik. Azaz ez a típusú fotó nézeti önmagát, de vágyak nélkül. Nem akarunk ezekbe a lakásokba beköltözni, nem akarunk különösképpen megismerkedni ezekkel az emberekkel. Megnézzük őket. Nézzük az elefántos szobrot – nem nevetünk rajta, de nem is sírnivaló. Hernád Géza képeiben marad hely az elképzeléseknek, de – és talán ez a legfontosabb jellemzőjük – más hasonló témájú képekkel vagy sorozatokkal szemben nem indítják be nézőikben a film-effektust. Vagyis nem olvasunk bele teljes élettörténeteket, nem kerítünk köré további karaktereket, egyszerűen nézzük.

​Tényleg olyan, mintha a szomszédunk képeit nézegetnénk, de hát a szomszédunk az egyik legjobb szemű fotós.

A kiállítást megnyitom.