Dr. Pál Gyöngyi Katalin megnyitóbeszéde

André Kertész munkássága alapvetően változtatta meg a látás és a fotográfia 20. századi történetét azzal, hogy a világot új szemszögből tárta elénk. Az évfordulók, mint a mostani, a fotográfus születésének 130. évfordulója, mindig jó alkalmat adnak arra, hogy újraértékeljük azt az örökséget, amit egy adott életmű jelent. Kertésznek felajánlott hommage-képekkel gyakran találkozhatunk különféle blogokon vagy képmegosztó platformokon, az öröksége az amatőr fotósok körében is kedvelt téma, de a professzionális fotográfusok közül is többen hommage képekben (pl.: Herendi Péter Hommage a Kertész, MFM, 1997) adták tiszteletüket annak a látásmódnak, ami a Kertész életműben megérintette őket. A világ bármely táján tanulja valaki a fotográfia mesterségét, ha kellőképpen elhivatott, mindenképpen tanulni fog Kertész műveiről és műveiből. A kérdés leginkább az, hogy kit milyen műve érint meg.

Az ikonikussá vált képeinek száma már önmagában is tiszteletet ébreszt. Elég csak a címeket említeni és mindenki a szeme előtt látja a fotókat: említhetjük például A víz alatt úszót (1917), A táncoló Faunt (1919), A villát (1928) több önarcképét, a torzulások sorozatát(1932/33), vagy a kései Polaroid sorozatát (c.1980), és még folytathatnánk a sort. Kertész egyszer azt mondta: „… Én soha nem dokumentálok, hanem mindig értelmezek a képeimmel. (…) Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. (…) A fotográfiában inkább érezni kell, mintsem látni.” Valóban, minden egyes fotója egy mélyen személyes interpretációja a világnak, tele érzékenységgel, letisztultsággal, precíz és harmonikus kompozícióval. Márai Sándor a következő szavakkal eleveníti fel a képeit: „Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha…, célja nem a naturalista hűség, hanem az anyag mögötti összefüggés, a forma megörökítése”. Nem csoda tehát, ha David Seamon esztéta Merleau-Pontynak Az észlelés fenomenológiájában leírt megközelítését látja a fotográfiáiban.

Az itt látható kiállítás a Kertész képeknek a mostani felnövő fotográfus generációra, a Rippl-Rónai Művészeti Intézet frissen végzett, illetve mostani hallgatóira tett hatását mutatja meg. Láthatjuk a nyomát az ikonikus képeknek és sorozatoknak, az önkifejezés és a hétköznapi jelenlét absztrakcióba desztillált szépségének. Kertész képeiben ott vibrál a megállított idő, annak ellenére, hogy maga a fényképezőgép, a redőnyzár mechanikájának köszönhetően és amásodperc töredékének kitettségével, éppen az emberi létpéken túli, felfoghatatlan időegységgel szembesít minket. A fényképezőgép szimbóluma annak, hogy a természet révén ciklikusan megélt időt, a zsebben vagy a karunkra bilincselve, egy külső óramű pontossággal kronometrált időre cseréltük fel. Kertész képei ellene mennek ennek a rohanó időnek, és az időtlenségükből átsejlik valami a kiállításon látható ellesett pillanatokba is.

Roland Barthes szerint a gondolatok, történetek, ideológiák szövedéke teremti meg a mítoszokat, amihez minden egyes újabb elbeszélés, apróbb alakítás, újraértelmezés hozzátesz és legitimál. Ez a kiállítás is továbbírja a Kertész-mítoszt, miközben a kiállítóknak a saját mítoszteremtésük fontos állomása is egyben. Azt kívánom a már végzett és mostani hallgatóinknak, hogy úgy tudják majd újraértelmezni a saját fotográfusi pályafutásukat, ahogyan Kertész is tette, ugyanazzal az elhivatottsággal, nyitottsággal, alázattal, a jelenlét megélésével és sok-sok örömmel. Fogadják szeretettel a munkáikat.