Bán András műkritikus megnyitóbeszéde

Koncz Csaba fotókiállítását köszönjük a hagyaték megőrzőjének, Einspach Gábornak, az értő kurátonak Kopin Katának és a Capa Központnak. A teremben körülnézve a képekhez elmondásra váró történetek tartoznak. Következzen most közülük négy.

Az első az élettörténeté, amely legendáktól övezett. Még a nyolcvanas években csak annyit tudtam róla, amennyit Nagy Zoltán elmesélt Rómában: amikor Koncz elment Magyarországról, abbahagyta a fényképezést, egy ideig Hollandiában zenélt, azután felült egy ló hátára és elindult Spanyolország felé. Ki tudja mi van vele… Azóta sokkal többet tudunk vándorlásairól Miltényi Tibornak, Kisfaludy Andrásnak, Kincses Károlynak, Szilágyi Sándornak köszönhetően, de az ő történeteiket is átjárják a legendás elemek.

Mindenesetre néhány tény: érettségije után Sopronból jött Budapestre 1957-ben, elkezdte a Műegyetemet, de a főváros akkori kulturális izgalmi állapotában elsodródott a film, majd a fotó felé. Egy évig a Filmművészeti Főiskola előkészítő osztályába járt Herskó Jánoshoz, de vizsgafilmje túl absztrakt lett, nem fogadták lelkesen. 1966-ban résztvevője volt az első magyar happeningnek. 1967-ig több fotókiállítást rendezett, melyek közül kettő (Építők Klubja, 1965, Lőrinczy Györggyel és Nagy Zoltánnal közösen; Eötvös Klub, 1967) már megnyitása után legendássá vált. Aztán 1968-ban Párizsban volt, ahol barikádok álltak. Majd valóban bejárta a fél világot. 1992-ben telepedett le Balatonhenyén, hangszerkészítéssel és archeocsillagászattal foglalkozott. Sok kötetnyi fennmaradt feljegyzése újabb legendák kiindulópontja.

Végh László – az a bizonyos dr. Végh – így jellemezte személyét: „Koncz Csaba, mérnök. A Muskátli-kör alapítója. Alacsony, fürge, társaság-szervező, jól kommunikáló, igen tájékozott, főleg a művészeti ágakban, és személyi kérdésekben. Igazmondó, egyszerű, egyenes. Kivételes tudású filmográfus. Az autóstop első művelője művészi fokon. Felejthetetlen jelenet: ülünk a Muskátliban. Arra jön egy autó (akkor még volt autóforgalom a Váci utcában), Koncz felugrik, kirohan és integet. »Megyek Földvárra« – veti oda, »nyolckor kezdődik a film«. Koncznak minden autó megállt. Számtalanszor »fogott« másoknak autóstopot.”

És egy másik jellemzés, a Párizsba emigráld Zaránd Gyula fotográfustól: „A Muskátliba járók közül Koncz Csaba vonzó személy volt, nagy egyéniség. Külsőleg, gondolataival, viselkedésével, mindenféle szempontból különleges ember: kecskebőr tarisznyájával, azzal az elvvel, hogy napi két forintnál nem költ többet. A táskájában rozskenyér és alma, mellette Apollinaire-versek, fényképezőgép, legújabb fényképei. Nem volt hol laknia, de soha nem volt terhére senkinek. Nem tartozott senkinek. Lelkes és mély beszélgetéseket folytattunk, a fényképen keresztül lényegében a képzőművészetről beszélt.”

A második történet a helyről és a korról szól, amit röviden és tévesen szocreálként emlegetnek ma.

Megint dr Végh jelent: „Kifejezetten állítom, hogy a jelenlétemben töltött idő alatt másról, mint képzőművészetről, film- és zeneművészetről, ezenkívül az ő saját emberi problémáikról nem volt szó. Ezen alkalmakkor, mikor hol utcán, hol az Építész-pincében, olykor a Muskátli vagy egyéb eszpresszókban eggyel vagy többjükkel találkoztam – legtöbbször ők szóltak nekem, hogy legyek szíves és jöjjek közéjük – megállapíthattam, hogy világnézeti politikai kialakult véleményük nincs. Valamiféle kiforgatott egzisztencialista életszemlélet áll hozzájuk a legközelebb, az, amit a Valóság, vagy a Nagyvilág c. folyóiratok cikkekben közöltek és közölnek, tehát innen veszik ezeket. A nyugati rendszert szidják, de a népi demokráciával sem értenek egyet.”

Koncz Csaba pedig: „Akkoriban mi mind művészek voltunk – ezt ironikusan mondom -, és a művészet volt a non plus ultrája a világnak. Csak itt láttunk lehetőséget arra, hogy meg tudjuk valósítani magunkat. Minden más helyzetben te csak egy alkalmazott voltál, a társadalomnak egy része, tele mindenféle kötelességgel, művészként viszont lehetett létezni a hatvanas években Magyarországon. Ugyan nem volt mit enned, de nem zavartak abban a létedben, legfeljebb mint festő nem állíthattál ki. Festő nyilvános helyen csak akkor állíthatott ki, ha lezsűriztette valahol az anyagát, a fotóra viszont ez nem vonatkozott. Ez egy olyan lyuk volt, amit kijátszottunk. […] Nekem az op-art tetszett, és nem a pop-art. Tehát én nem voltam soha egy Andy Warhol-fan, meg ilyenek. Azok hozzám nagyon nem álltak közel, hanem én inkább az esztétikai szép, és pozitív dolgokat szerettem, nem pedig az »ellen« dolgokat. Tehát én nem akartam soha rombolni a régi művészeti formákat. Új formákat csinálni, az volt a lényeg nálam inkább. […] Valaki megszerezte a Joyce-nak az Ulyssesét, akkor az egy nagy dolog volt, mert hát abból csak egy példány volt talán egyáltalán valahol elérhető. Vagy a Proustnak megjelent akkor Az eltűnt idő nyomában … vagy Sartre-ot néha, én megtaláltam egy antikváriumban, még a háború előttről, kiadták Sartre-ot, könyvben. Lefordították Kerouac-nak az első könyvét, az Útont. Az akkor nagy szenzáció volt nekünk. Vagy a Ginsbergnek az Üvöltését valahol megkaptam. Mert emlékszem, a Műszaki Egyetemre jártam, és egyszer csak valaki odaadott nekem egy ilyen gépírással írt szöveget, Beckettnek a Godot-ra várva. Egy filozófia-előadás alatt volt ez, a Műszaki Egyetemen. A filozófia-előadás azt jelentette, hogy Marx, Engels, Hegel. Erről volt csak szó. Hát Sartre-nak a neve meg se volt említve, filozófusként. És hát Beckett, persze. Az egy szellemi bomba volt, a Beckett Godot-ra várva. Hát, a hatvanas évek elején elolvasni, az fantasztikus dolog volt.”

Valóban nem volt egyszerű akkor élni, különösen egy szabad és nonkonformista lélek számára, de kell még dolgoznunk azon, hogy árnyaltabban láthassuk azt az időt, amikor a művészetnek tétje volt.

A harmadik történet az akkori fotográfiáról szól. Valószínűleg sokan készítettek akkoriban Konczhoz hasonlóan modern felvételeket minimális képelemeről redukált tónusskálával. De csak egy-két embernek volt bátorsága következetesen kidolgozni az ilyen képek esztétikáját, majd pedig művészetként bemutatni a nyilvánosság előtt. E kevés fotóból próbáljuk utólag megkonstruálni a progresszív, neoavantgárd fotográfia izgalmas történetét. Ha körülnézünk Európában, Koncz Csabáék egyáltalán nem voltak késében. Bár róluk szólva Hevesy Iván finoman figyelmeztette őket, tájékozódni kell az elődökről: „A falakon sorakozó képekfelületes pillantásra absztrakt fotóknak látszanak, noha nem azok, mert nem azzalpróbálkoznak, miként lehet a papiros síkján fehéren maradt és a fénytől feketedett brómezüstfoltjaiból elvont, anyagtalan formarendszereket, fotóarchitektúrát építeni, tehát a semmiből teremteni új világot. Ahogyan ezt az úttörők, Mann Ray, Moholy-Nagy és utánuk mások cselekedték.”

A kortárs, Nagy Zoltán beszámolója pontos: „Ebben az időben ismertem meg Koncz Csabát és Lőrinczy Györgyöt. Ha nem tévedek, Rozgonyi Ivánon és a Fényképművészeti Tájékoztatón keresztül, amelyben Perneczky Géza is közölte a fotóról írt munkáit. Koncz-calés Lőrinczyvel az kötött össze, hogy mindhárman nevetségesnek, giccsesnek tartottuk a szocreál hamis, hatásos ellenfényben fürdő retorikáját, pátoszát, és valami egyszerűt, őszintét, elementárisat, egy új kiindulópontot kerestünk a fotóban. Kerestük egyéni utunk, kalandozásunk kiindulópontját.”

Koncz képeiről – Hevesy szavával: „fotóköltészetéről” – mindenesetre elmondható, hogy az itthon töltött rövid idő alatt egyre enigmatikusabbakká és egyre haiku-szerűbbekké váltak. Dr. Végh jegyzet föl, hogy a társaság annak idején tobzódott az ilyen kijelentésekben: „Ne jelentsd, már jelentettük!” „A spionnak is van anyagcseréje.” „Boldog, aki fényképez, mert őt úgyis fényképezik.” „A lopás nemzeti sport. Az ingyenélés nemzeti művészet.”

Az utókor úgy látja – Kincses Károlyt idézem – „legjobb képei egyensúlyoznak a konkrét tárgy és a jelszerű képződmény léte között”, a kortárs azonban némiképp másképp vélekedetta hatvanas évek progressziójának akkor még nem lezárt útjairól. Perneczky Gézamegfogalmazásában: „A Koncz-fotók a folyóiratok grafikai díszítésében a tárgy-fotó-kalligráfia újszerű és igen ízléses műfaját honosítják meg nálunk.”

Mindenesetre e három történet eredője: a hatvanas években, amikor megfogalmazódtak a konformitás és csendes ellenállás módozatai, amikor egyre inkább az apró előnyökhöz jutás stratégiái váltak elfogadottá, akkor igen zavarónak minősült bárki, aki feltűnően kompromisszumok nélkül élte az életét. Koncz „szerencséjére” a kiállításairól számos bárdolatlan, pocskondiázó kritika jelent meg, ami a határt átlépve elegendőnek bizonyultszámára a politikai menedékjog megszerzéséhez.

Mert intellektuálisan bármennyire izgalmasak voltak a hatvanas évek, alapvető határokat nem lehetett átlépni. Koncz Csaba 1967-es kiállítása az Eötvös Klubban a fotográfia és a akcionizmus közös eseményévé vált. Szentjóby Tamás (1974-ben kiutasították az országból) Nagyítás című, éjféli megnyitóra tervezett akciója során „fekete kartondobozokat varrt össze, pontosabban belevarrta magát a nagyméretű, fényképezőgépet formázó doboz belsejébe, és miután lyukat vágott az egyik oldalára, fotóobjektívet jelképező üvegeket tolt ki rajta”. A negyedik, elképzelt történet erről szólhatna: hogyan épült volna tovább Koncz fotós életműve, egyre sűrűbb szellemi töltéssel és önismétlés nélkül miféle képek következtek volna a már létrejöttekből, ha folytatja, folytathatja.

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy ezeket a negatívokat és papírképeket Koncz Csaba vándorlásai során mindvégig megőrizte.