Csalár Bence megnyitóbeszéde

Örök kérdés, hogy a divat művészet-e? S habár én úgy hiszem, igen, az ilyen kiállítások reményeim szerint másokat is megerősítenek mindebben. Többek között ezért is meghatározó számomra Santhó Imre és művészete, aki a 20. század első felének kiemelkedő magyar divatfotográfusa, és aki a fotóművészet határait feszegetve alkotott olyan munkákat, melyek egyszerre ötvözik az eleganciát, a merészséget és a kísérletező szellemet (valljuk be, nehéz megtalálni az egyensúlyt). Berlinben, Párizsban és egyéb európai művészeti központokban dolgozott, képeit rangos magazinok közölték, művészete pedig nemcsak a divat megörökítése volt, hanem egyben vizuális időutazás, amely a korszak hangulatát, társadalmi környezetét is tükrözi. Kiállítása lehetőséget nyújt Santhó Imre újrafelfedezésére és a divatfotográfia művészeti értékének elismerésére.

Santhó nemcsak a divatfotózásban volt úttörő, de abban is, hogy hogyan lehet a női testet, a ruhát, az eleganciát nem pusztán esztétikai tárgyként, hanem karakterként kezelni. A kísérletező szelleme lenyűgöző: a képekben van egy korát meghaladó, néha provokatív vagy filmes érzékenység. A képek azért is izgalmasak, mert az önkifejezés egy olyan oldalát is megmutatják, mely részben felfedi, hogy mit tekintett „sok” vagy „túl merész” képeknek a korszak közízlése.

Úgy hiszem, az ilyen kiállításokon túlmutatunk a divat rendszerén, mert a divatfotó nem csupán a ruhák bemutatásáról szól, hanem művészi kifejezés is, amely gazdagítja a kultúrát, alakítja a vizuális identitást, és érzékennyé teszi a közönséget a szépség, gender és kortörténeti dimenziókra. Ez a műfaj képes egyedi történeteket mesélni a modelleken keresztül, és felveti a divat társadalmi szerepét, a személyes és kollektív emlékek megőrzésének jelentőségét. A divatfotó nemcsak a divatról szól, hanem az időről, az ideákról és a vágyakról. A divatfotó valójában nem a ruhát dokumentálja, hanem a vágyott testet, a vágyott világot, az identitás performatív lehetőségeit. Sőt, szerintem a divatfotó áttöri a dokumentarizmus és a fikció határait, különösen Santhó esetében, aki játékosan és néha szubverzíven használja a kompozíciót, ezért „a divatfotográfia gyakran nem azt mutatja, amit látunk, hanem amit látni szeretnénk – vagy amitől félünk. Ez teszi valóban művészetté.”

Számomra a divatfotográfia különösen fontos múltidéző eszköz is, mert a képek sokszor olyan emlékeket idéznek fel, amelyeket legfeljebb a ruha viselete vagy érintése képes visszahozni. Amikor egy-egy fotóra nézek, személyes történetek törnek felszínre – a korszak, a családi emlékek vagy akár saját élményeim a divatról. Ezáltal ezek a képek nem csupán divathistóriai tárgyak, hanem olyan „időgépek”, amelyek érzelmi kapcsolatot teremtenek a múlttal. A kiállítás megnyitójaként ezért is különleges számomra, hogy ezt a kapcsolódást közösen ünnepeljük.

Ahogy egy illat vagy egy dal visszarepít egy elfeledett pillanatba, úgy működnek ezek a képek is. A divatfotózás nemcsak esztétikai gyakorlat, hanem érzelmi időgép – egyszerre intim és kollektív élmény.

Ugyanakkor ez a kiállítás nemcsak a múltról szól, hanem arról, hogyan tekintünk a képekre, testekre, szépségre ma. Santhó munkássága a mai napig visszacseng – inspiráció a fiatal alkotóknak, és emlékeztető arra, milyen gazdag vizuális hagyománya van Magyarországnak is a divatfotográfiában. Mindeközben a kiállítás képei talán azt is megkérdezik tőlünk: hogyan szeretnénk emlékezni magunkra? Milyen ruhában? Milyen pózban? És vajon ki néz vissza ránk a képekről –  mi, vagy csak a vágyaink lenyomatai?