Elina Brotherus megnyitóbeszéde

Fotó: Capa Központ

Köszönöm a felkérést, mert így megismerhettem Darab Zsuzsa képeit, és most lehetőségem van arra, hogy megosszam gondolataimat, érzéseimet e fotósorozat kapcsán.

Fontos számomra, és szeretem azt a bátorságot, ahogy Zsuzsa abba a pozí­cióba helyezi magát, amely a művészet történetében oly sokáig elsősorban a férfi alkotóké volt – a fotóművészet esetében a fényképezőgép mögé. Te­szi ezt úgy, mint a női művészek közösségének egy tagja, aki képes döntést hozni és vállalni a felelősséget a létrehozott művekért is, és aki már nem a férfiakhoz képest határozza meg magát, önmaga értékét.

A sorozat szerintem az izlandi táj felfedezésével együtt az önmegisme­rés folyamatát is megjeleníti, a káprázatos vidékek személyes tájként való bemutatása pedig az alkotó belső világának kivetüléseként és önmagára való rákérdezésként is értelmezhető. A szérián belül bravúrosan váltogatja az elemi tájak bemutatását a közeli részletek világának megörökítésével. Az emberi jelenlétet pedig nemcsak a természettel való szerves egységként mutatja meg, hanem általa meghitté varázsolja a zord/hideg, bár sosem rideg tájat.

A fájó személyes élmények képi feldolgozása, majd azok bemutatása kiállítá­son távolságot eredményez a történtekkel, és kikerülve a személyes szférából lehetővé teszi annak megértését is. Bár a képek megszületésének oka lehet konkrét, privát életeseményhez kapcsolódó, a jó mű mégis mindig elhagyja ezt az értelmezési teret, megszüntetve annak kizárólagosságát. Elkezdi élni saját életét.

A sorozat kulcsképe számomra a ködbe burkolt alak kibontakozó arca, mert a feloszló köd már nem homályosítja el tovább a látást.

Darab Zsuzsa meglátta és megtalálta azt az Izlandot, ami az ő sajátja.

Gratulálok és sok sikert kívánok!

Köszönet Csizek Gabriellának, a kiállítás kurátorának a beszélgetésért, ami a szöveg alapjául szolgált.

A szöveget Csizek Gabrialla olvasta fel Darab Zsuzsa Már megint című kiállításának megnyitóján 2018. november 28-án.