Babarczy Eszter megnyitóbeszéde

Abban a világban, ahol mindenki állandóan fényképez, a fényképezést komolyan venni olyan, mintha egy nyelvet rendkívül zajos környezetben használnánk. Mind a szavak megformálására, mind a meghallásukra jobban kell koncentrálni. Biztosnak kell lenned abban, hogy a másik ember figyel rád, és hogy valós beszélgetésben veszel részt, nem csak véletlen belebotlottál valakibe. A fényképezés egy ilyen hangzavarral teli térben tehát a jelentésről szól: a jelentés felajánlásáról és az arra való összpontosításról. Régebben a fényképezés szakmai tudást igénylő művészet volt, olyasmi mint a mérnöki munka, speciális szakértelmet kívánt, ma azonban már annyira elárasztanak minket a könnyen készíthető képek, hogy a fényképezés már nem szakértelem, sokkal inkább relevancia, jelentőség kérdése.

A relevancia a beszéd vagy bármely más kommunikációs formák jelentésének az a része, amely megmondja a beszélgető partnerednek, hogy miért kell érdeklődést mutatnia a közölnivalód iránt. Ez a jelentés egy olyan formája, amely érdekes, vonzó, hasznos vagy mély. Ami megragad és bevon minket, mert hatással van ránk. Miért kellene megnéznem, amit kínálsz? Miért kellene arra használnom a szűkös figyelmi erőforrásaimat, hogy megnyíljak a közlésedre, és megpróbáljam megérteni azt, amit mondasz? Miért töltsek perceket vagy akár órákat ezen a kiállításon ahelyett, hogy az instagrammot görgetném és másodpercek vagy fél másodpercek alatt fogadnám be a képeket?

A kortárs művészeti fotográfia relevanciáját a projektek teremtik meg. Nem önálló képeket kínálsz, hanem egy teljes projektet. És ez nem egyszerűen a látványról szól, vagy a kép létrehozásának szakértelméről, a formátum és a fényképezőgép megfelelő kiválasztásáról, a jó fénybeállításokról, a megfelelő szoftver használatáról az utómunka során. A projekt olyasvalami, ami egy teljes emberi lényt, egy művészt kíván, egy személyt céljaival, vágyaival, félelmeivel és emlékeivel együtt. A projekt nem csupán a készségekről szól, hanem a merészségről. Merj nyitott lenni, merj kérdéseket feltenni, merj szembenézni önmagaddal, merj nehéz emberekkel találkozni nehéz időkben. A művészeti iskola paradoxona, hogy ezt a fajta merészséget szinte lehetetlen tanítani: bátoríthatod vagy irányíthatod a diákokat, de nem tudod beléjük ültetni a merészséget.

A ma itt látható fotóprojektek is kísérletet tesznek arra, hogy merészek legyenek, hogy saját kérdésekkel és saját válaszokkal álljanak elő. Így nem meglepő, hogy a kiállított hat munka közül négy a saját eredetet kutatja. Gyakran megjegyzik, hogy az első irodalmi művek általában arról szólnak, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Ha ez igaz az irodalomra, akkor igaz a fotográfiára is. Ahhoz, hogy merész legyél, szembe kell nézned önmagaddal, a származásoddal, a családoddal kapcsolatos megválaszolatlan kérdésekkel, a távolsággal, ami esetleg közéd és a felmenőid közé nőtt.

Gajewsky Anna saját magát és női családtagjait mutatja be a képein, egy erdélyi faluban. Ezek a nők rendkívül erősnek, de egyben meglehetősen sztoikusnak is tűnnek. A férfiak mintha hiányoznának, csak utalásszerűen jelennek meg az egyik vegyes technikával készült alkotáson. Ez a felállás – erős nők és hiányzó férfiak – a háború és a nehéz idők képeit idézi fel, a család csendes ereje megérinti az embert.

Tóth Hunor szintén egy romániai falut dokumentál, de ez a projekt egészen más: inkább konceptuális, kevésbé dokumentarista. Úgy tűnik, hogy a részletekre vagy a részletek részleteire összpontosít. A fotókönyv univerzuma félig zárt, mintha nem akarna túl sok információt megosztani. Nem véletlen, hogy a képeken szereplő emberi alakok gyakran arc, sőt fej nélküliek. Családi képek mögé bújnak, mintha azt akarnák mondani, hogy nem egyének, hanem egy csoport, egy vérvonal tagjai.

Elsa Berrien nagyapja szülőhazájához, Magyarországhoz való viszonyát vizsgálja. Magyarország itt félig-meddig megértett helyek hálózata, olyan helyeké, amelyekhez emlékek fűződnek. Ezek kerülnek egymás mellé a kiállításra készített fotókönyvek sorozatában. Egy szinte megdöbbentően hétköznapi képen a Dunát látjuk egy Main-i, amerikai konyhából: a helyek nem saját történelmükbe ágyazottak, hanem alkalmak, melyek befogadják emlékeinket és látogatásainkat, miközben feldarabolhatóak és összekeverhetőek.

Pál Anna a nyolcvanas éveikben járó nagymamáját és a nagymama húgát dokumentálja, miközben életük végéhez közelednek. Egyéniségként ismerjük meg őket a személyiségüket tükröző otthoni környezetben. Két kedves idős hölgy, akikkel érdekes lenne beszélgetni. Lépésről lépésre azonban egy másik történet is kibontakozik: az emberi test fizikai hanyatlása, és hogy a végén ki vagyunk szolgáltatva, másokra kell támaszkodnunk, és ezért nagyon sebezhetőek vagyunk.

Sipos Lilla is a női kiszolgáltatottsággal dolgozik, de az ő munkái kevésbé személyesek, inkább szürreálisak. A katolikus egyház mártírhalált halt női szentjeinek állít emléket, – a figurákat emlékeztetőül szánja arra, hogy a nőket rendszeresen bántják, verik vagy megölik férfi partnereik. Az a döntése, hogy a képen látható testrészletek nehezen azonosíthatóak – a sebeket zsigerileg érzékelhetővé teszik.

Végül Varga Domokos egy nagyszabású, konceptuális projektet készített, amely nem is lehetne kevésbé személyes: Káosz és Rend című sorozatában ritkán látható tájképekkel szembesít minket (állítása szerint az Árkádia-képek inspirálták). Olyan ritkán látott tájképeket megmutatni, melyeket a maguk festőiségében nem szoktunk élvezni, Jacques Ranciere értelmében nagyon is politikai döntés. Varga gyönyörű képeket készít, olyan szépeket, mint bármelyik 17. századi Árkádia. Szembesülünk a hátborzongató helyek szépségével, miközben rádöbbenünk arra, hogy valójában milyen keveset tudunk arról a bolygóról, ahol élünk.

A kiállított projektek nagyon különbözőek és meglehetősen személyesek, ami azonban művészi fotográfiává emeli őket, az ugyanaz a dolog: ami miatt projektekként is tekinthetünk rájuk: az ambícióe. Nehezen megközelíthető problémák vizuális vizsgálatai, az őket készítő, kutató szellem képes elhatárolni ezeket a fotókat a mindennapi életünket jelentő vizuális zűrzavar piszkos hullámaitól. Kérdéseket tesznek fel arról, hogy mi lehet a fotográfia, és hogyan használható eszközként egy olyan ember egzisztenciális projektjében, aki szembesül a származás, a család, az ország és a bolygó mély rejtélyeivel.